Az utolsó néhány nap

Tegnap aláírtam a szerződésem felbontásáról szóló papírt (nem t'om hogy hívják pontosan). Nem ezt az érzést vártam. Azt hittem, hogy majd megkönnyebbülök, de nem. Elég rosszkedvű lettem tőle. Fura érzés úgy bemenni dolgozni, hogy már csak 5-4-3 napom van hátra, és jó néhány hónapig ez volt az utolsó hétvégém, hétfőm, keddem, amin dolgoztam. Kicsit talán még keserű is vagyok emiatt. Mert tudom, hogy nagyon jó lesz kint, de olyan emberek hagyok itt akikkel nagyon jól éreztem magam, és együtt tudtam dolgozni. Némelyiküket egész megszerettem. Ilyet még sosem éreztem.
Próbálom átadni az infókat azokról a dolgokról, amik a feladataim voltak bent, és... ...nem tudom megszokni a gondolatot még. Majd jövőhéten, mikor nem kell rohannom a trolihoz, hogy nehogy elkéssek (megint). Akkor talán elkezdem, de valószínűleg akkor jut el teljesen a tudatomig, hogy mi van, amikor már kint leszünk, és pakolom ki a holmijainkat. Lehet, hogy még akkor sem.

Egyébként, illetve nem egyébként, mert a mai nap legfontosabb eseménye volt, csak sajnos nem tudtunk túl sok időt erre fordítani, de ma vagyunk Ferivel 2éve és 8 hónapja együtt!!! Becsülöm őt azért, mert ennyit képes volt velem kibírni! Olyan hihetetlen türelme van hozzám... Szeretem az én Sziszemet!

Hétvégén neki kell állnom már összepakolni, bár szerintem 2 nap csak azzal fog eltelni, hogy kidobálom a felesleges szemetet, amit az 1 (2,5) év alatt összegyűjtöttem. Aztán kezdődhet a pakolás, rendrakás, takarítás, mosás, miegymás.

Holnap megint munka. Már nem vagyok ott agyilag. Már 1,5 hónapja nem vagyok ott agyilag. Ez a része már nem érdekel. Az emberek sokkal inkább... De össze kell kapnom magam!

Már csak 3 nap...!!!