Dan Brown: Az elveszett jelkép

"Megkerül, ami elveszett...

Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót azonosít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég eltűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhová vezessen is.
Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban és alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz. "

Hát, szóval, nekem kicsit csalódás volt a könyv. Sokkal többet vártam. Elég izzadságszagúra sikerült, és szerintem néhol nagyon erőltetett. Ráadásul a téma nekem túl elvont volt. Ősi misztériumok, az ősi tudás, és bölcsesség... Tele mindenféle bla-blával. Annyira hihetetlen sztorit talált ki szerintem a szerző (nem a szabadkőművességre gondolok, hanem erre az Ősi misztériumra), hogy egyszerűen képtelen voltam beleélni magamat a történetbe, nem hogy csak egy percre is, de elhiggyem. Ráadásul ami borzalmasan bosszantott, az Langdon hitetlenkedése, és állhatatossága. Az, hogy folyamatosan azt sulykolta, "Ez csak egy legenda, nem is létezik ilyen.", még inkább elvette a kedvemet attól, hogy beleéljem magam.
Dan Brown eddigi könyveinél nem éreztem így, sőt. Azok szerintem zseniálisan megírt történetek voltak. Azok annyira hihetők voltak, hogy eszembe jutott, hogy akár igaz is lehet (persze nem az, csak egyes részletei azok). De itt egyáltalán nem jutott ez eszembe.
Vannak benne nagyon jó részek, például amikor a Smithonian Intézetről ír, és azt taglalja, hogy miket őriznek, és milyen kísérletek folynak ott, az érdekes volt. De ez a mese az örök tudásról, amit egy szó, az Elveszett Szó, őriz... Hát, nem is tudom. Nekem túl zavaros, és magasröptű. Én ezekben a dolgokban nem igazán hiszek.
Kevesellten a művészettörténeti és történelmi utalásokat, viszont agyamra ment, hogy 50 oldalanként előkerült néhány emlék a Da Vinci-kódból, meg az Angyalok és Démonokból. Szerintem erre egyáltalán nem volt szükség.
Jah, és a szerkezete a könyvnek... 3 oldalas fejezet? Aztán olvastam egy interjút az íróval, és Ő mondta, hogy azért írta így meg, hogy könnyebb legyen forgatókönyvvé adaptálni a könyvet... Ahha, szóval innen fúl a szél? Ebből látszik, mennyire izzadságszagú. Pedig állítólag 6 évet dolgozott rajta. Dolgozhatott volna még rajta néhányat. Hátha akkor világosabb lenne a történet.
Nekem a vége sem tetszik. Olyan semmilyen. Mintha nem jutott volna semmi érdekes az eszébe, csak ez.
Nem tudom milyen lesz a következő könyve, de remélem, hogy nem ülnek a nyakára a filmstúdiók, és az sokkal élvezhetőbb lesz ennél.
Összességében, voltak jó gondolatok, és érdekes dolgok benne, de alapvetően elég felszínes, és mesterkélt.
Én most ezt szépen elteszem a polcra, és talán néhány év múlva, amikor érettebb, és felkészültebb leszek, elolvasom újra. Lehet, hogy akkor jobban fog tetszeni.

... Bocsi Dan, de tudsz Te ennél sokkal jobbat is. :)